Pokol: Második ének

Tartalom: "Isteni színjáték"

Vergiliusz és Beatrice

Eltávozott a nap, megjött az éjjel

s a földi lelkek fáradalma, búja

enyhén oszlott a barna légbe széjjel.

Csak én magam készültem háborúra

a szánalommal épúgy, mint az úttal,

melyet emlékem híven rajzol újra.

Ó, Múzsa, nagy szellem, tiéd ez új dal,

ó lélek, aki írod, amit láttam,

nemességed elválik majd ezúttal!

Kezdém: "Ó, költő, vezető barátom!

vizsgáld erőmet, vajjon tehetős-e,

mielőtt útra mernéd bízni bátran.

Te regélted, hogy Silviusnak őse

még mint romlandó testnek viselője

lett halhatatlan dolgok ismerőse:

azért, ha a gonoszság Gyűlölője

kegyelte őt elgondolván, ki és mi,

és hogy mily nagy hatás árad ki tőle,

azt nem méltatlan emberészbe vésni,

mert az Istennek fenn az égi honban

Róma atyjául őt tetszett kinézni.

Amely s aki - hogy a valót kimondjam -

öröktől voltak rendelve e helyre,

hol nagy Péter utóda ül a trónban.

S oly dolgokat látott utján, (amelyre

éneket mondtál), melyekből kisarjadt

a pápa dísze, s az ő győzedelme.

Aztán e tájra szállt még, hogy bizalmat

adjon, a Választott Edény, a hitre,

amely az üdvnek útján első harmat.

De én, hogy menjek? Engemet ki hítt le?

nem vagyok Aeneas, se Pál, se lélek,

kit én vagy bárki méltónak tekintne.

Azért, ha mégis ilyen útra térek,

félek, hogy balga lennék, balga bátor.

Bölcs vagy; megértesz jobban, mint beszélek."

S mint kit tervében újabb terve gátol

s amit előbb akart, most nem akarja,

úgy, hogy egészen eláll szándékától:

úgy néztem én fel e setét hegyaljra;

új fontolás emésztvén vágyamat meg,

melynek oly gyors volt első diadalma.

"Ha jól értettem fontoló szavad meg", -

felelt a nagyszivű költőnek árnya -

"lelkedben téged gyávaság ragadt meg,

melynek az embert meg-megcsapja szárnya,

hogy tisztes szándokától visszaretten,

mint félős bestiát ijeszti álma.

Hogy hát ez urrá ne legyen szivedben,

elmondom, mit hallottam, ami rábirt,

hogy megsajnáltalak és idejöttem.

A lebegők közt voltam mostanáig

s egy üdvözült hölgy szólított, felém jött,

oly szép, hogy kértem, parancsolna bármit.

Csillagnál jobban csillagszeme fénylett

s beszélni kezdett halkan, csupa kellem,

szavában angyalok zenéje rémlett:

»Ó, szolgálatkész mantuai szellem,

kinek a híred áll még a világon

s megáll, míg a világ lesz, bármi ellen:

sors üldözöttje, nékem jóbarátom

áll, gátolva az útján, puszta partnál,

hogy gyáván már-már megfordulni látom.

S félek, hogy tévelygésben oly zavart már

az után, mit hallék az égben róla,

hogy segítségre vágyam késve hajt már.

De menj! talán majd ád az ékes szóra,

menj! amivel csak mentséget remélhet,

segítsd s szívemnek légy vigasztalója.

Beatrice vagyok ki menni kérlek,

jöttem, ahova vágyom visszatérni,

szerelem hítt le s teszi, hogy beszéljek.

Gyakran foglak majd tégedet dicsérni,

ha majd megint az Úr elébe térek.«

Elnémult akkor s én kezdtem beszélni:

»Erénynek hölgye, kinek egy erényed

teszi, hogy fajunk fölülmulja minden

tartalmát az ég legszükebb körének,

parancsod olyan gyönyörnek tekintem,

hogy itt későnek tetszenék a kész;

szükség arról többet beszélni nincsen.

De mondd, hogyan lehet, hogy mitse félsz

e mély középpontig onnan leszállni,

ahova vágyad égve visszanéz?«

»Mert oly buzgón látszol tudásra várni,

elmondom hát« - felelte - »nem titok,

miért nem félek onnan idejárni.

Félni csak oly dolgoktól lehet ok,

amelyeknek hatalmából baj érhet;

másoktól nem, mert ártalmatlanok.

Engem az Isten, Övé a dicséret,

úgy alkotott, hogy kínotok nem érzem,

és lángotok hozzám közel se férhet.

Szent Hölgy ül fönnyen, ki a szenvedésen,

amelyhez küldlek, oly szánalmat érez,

hogy rést ütött a zordon Végezésen.

Ez kérve fordult Lúcia szivéhez,

s szólt: ,Segítségért eped egy hived lent:

rád bízom őt, ki annyi sebből vérez.'

Lúcia, ki gyűlöl minden kegyetlent,

jött, ahol ős Rákhelnek állt a széke,

ki mellé engem ültetett kötött rend.

S szólt: ,Beatrice, Isten büszkesége,

mért nem segíted azt, ki úgy szeret,

miattad rá se néz a léha népre?

Nem hallod, amint sírva kesereg?

nem látod, amint küzd a zord halállal,

hullámban, mely nagyobb mint tengerek!'

Nincs földön, aki úgy törtetne vállal,

futni a kártól vagy hasznocska végett;

mint én ezt hallva, versenyt a madárral,

jöttem, elhagyva boldog égi széket,

bízván beszéded híres erejében,

mely dicsőség annak ki hall s tenéked.«

Míg így beszélt hozzám fényes szemében

könny csillant meg s fordulva eltakarta

és ez tett gyorssá ide jönni éppen:

és jöttem hozzád, amint ő akarta

és megmentettelek a bestiától,

mely e szép lejtőn útad megzavarta.

Nos hát, mi lesz? Mért, mért állsz itt? mi gátol?

mért hogy szívedben gyávaság a féreg?

mért nem vagy mernibíró, tettre bátor,

miután három ily hölgy, tiszta lélek

gondol ügyedre mennyek udvarában,

s én is szavammal annyi jót igérek?"

Mint kis virág, mely fagyos éjszakában

hajlott és zárt, s mihelyt naptól fehér lett,

nyílva szárán emelkedik magában:

a fáradt virtus bennem úgy feléledt

s a jóra bölcs merés szivembe szállván,

mint bátor ember kezdtem ily beszédet:

"Ó, kegyes, aki könyörül az árván,

s te is, ki hallgatsz rá, ki benned bízik,

igaz szavára rögtön ideszállván!

Szívemben vágyak olyan tüze ízzik

elmenni a vészes uton, szavadra,

hogy első tervem új életre hízik.

Menj! legyünk ketten eggyek akaratra:

te mesterem, parancsolóm, vezérem."

Igy szóltam. S akkor, ő elől haladva,

indultunk a mélységes erdőszélen.

Tartalom: "Isteni színjáték"

Letöltés: "Isteni színjáték"

Forras: http://mek.oszk.hu/00300/00362/html/index.htm

Читайте також: Данте Аліг'єрі. Божественна комедія.

Читайте также: Данте Алигьери. Божественная комедия.

Top

Ajanlja ezt az oldalt egy ismerosenek!