Pokol: Tizenharmadik ének

Tartalom: "Isteni színjáték"

Az eleven liget

És a gázlón még Nessus át sem ére,

midőn lábunk egy nagy csalitba hágott,

melyet nem jelzett ösvény semmiféle.

Nem voltak zöld, csak sötétszínű fák ott;

nem síma vessző, csak csomós, kuszálva;

nem volt gyümölcs sem ott, csak mérges ágok.

Nem lel ily zord sürűt bozótba zárva

a vad, mely gyűlöl Cornetó s Cecina

közt minden helyet, mely le van kaszálva.

Rút Hárpiák fészkelnek erre ríva,

kik Strofadokról Aeneast elüzték,

jós ajkukról zúgván jövője kínja.

Széles a szárnyuk, s emberarcra büszkék,

karmos a lábuk, hasuk csupa toll,

jajgatva lakják a sok furcsa tüskét.

S jó mesterem szólt: "Lejjebb ne hatolj,

míg nem tudod, hogy ez a második kör

és innen addig ki nem juthatol,

míg a gonosz homokpart nem tünik föl;

nézz jól, s bizonnyal fogsz majd látni dolgot,

mely minden szómat hinni bátorít föl."

Ezer sóhajt hallottam és sikolyt ott,

de kitől jönne, nem volt senkisem

és megálltam, nem tudva, ki sikoltott.

Azt hiszem, azt hitte, hogy azt hiszem,

oly néptől jő bokrok közt e kesergés,

mely elbútt és így nem láthatja szem.

Azért így szólt a mester: "Ha e cserjés

helyen galyat törsz, meglátod azonnal,

hogy agyadban mily téves volt a sejtés."

Akkor előrenyomultam a karommal,

s egy nagy bokorról egy ágat letörtem,

s a törzse: "Mért tépsz?" - szólt rám fájdalommal,

és vértől lett a helye barna körben

és "Mért szakítasz?" - így jajgatni nem szűnt

"nincs semmi részvét eleven kebelben?

Emberek voltunk, s fává kelle lennünk:

de ily kegyetlen kezed nem lehetne,

habár kigyóknak volna lelke bennünk."

Mint zöld ág, melynek vége lobbot vetne,

másik vége forrva kezdene nyögni

s kitörő bugyboréktól sisteregne:

úgy szó és vér innét egyszerre jött ki,

és én megálltam, a galyat leejtvén,

mint kinek szívét döbbenete gyötri.

S a költő: "Ó, fájó lélek, ha sejtvén

igazságát" - igy szólott - "hitte volna

rimemnek, amely már neki se rejtvény,

ágadhoz a kezét nem vitte volna:

de mert a dolgot el nem tudta hinni,

mondtam, ami nekem is szívem nyomja.

De mondd, ki voltál s ő meg fogja vinni

hálából friss hired föl majd a földre,

hova őt sorsa vissza fogja híni."

S a törzs: "Édes szód olyan vággyal tölt be,

hogy nem hallgathatok; ne haragudj hát,

ha késtetlek kissé, szót szóba öltve.

Én voltam, ki Frigyes szivének kulcsát

tartottam mindakettőt, és kezembe'

a kulcs, kizárva és bezárva úgy járt,

hogy nem jutott titkába senkisem be;

hű voltam a nagy hivatalban; álmot,

és vérverést áldoztam, jó hiszembe.

A kéjleány, aki Cezárról álnok

s kéjenc szemét el sohse forditotta,

(Udvar Bünének hívják, Közhalálnak)

mindenki lelkét ellenem szitotta;

s a feltüzeltek Cézárt feltüzelték,

hogy tisztességem gyászra vált miatta.

Igy lettem a létnek megvetve terhét

igaz magam iránt igaztalanná,

sírban remélve a gyalázat enyhét.

Új gyökeremre esküszöm, szavam rá:

sohse volt semmi, ami lelkemet

nemes uramtól hűtlenségre vonná.

S ha egyőtök még földre felmehet,

támassza föl emlékem, mely irigység

csapástól még most is holtbeteg."

Megállt és "Most, míg hallgat egy kicsinykét", -

szólt hozzám költőm, - "ne veszítsd idődet:

szólj, kérdezd, hogyha vágyad telve nincs még."

De én feleltem: "Te kérdezzed őtet,

arról amit vélsz, hogy tudni kivánok:

én nem tudom, olyan sirás erőtet!"

Hát ujrakezdte: "Hogyha azt kivánod,

hogy szivesen tegye, amire kéred,

fábazárt szellem, néki te se szánjad

megmondani, hogyan szorúl a lélek

e fák göcsébe: s mondd meg még, ha bírod,

lesz-e kit egykor elbocsát e kéreg?"

S láttam, hogy a törzs sisteregve sír ott,

s sóhajszellője ilyen szóban enyhült:

"Röviden néktek megfelelni bírok.

A zordon lélek teste még ki sem hült,

amelytől magát maga tépte el,

kit Minos e hetedik körbe, lenn, küld:

ide hull s nincs neki jelölve hely,

hanem hová a sors vetette magnak,

ott sarjad, mint a tönköly magja fel.

S a vad vesszők felnőnek, ágra kapnak,

s Hárpiák jőnek lombjukat legelni:

hogy lenne kínjuk és a kínnak ablak.

Felmennek ők is, testük lecipelni,

de nem beléöltözni: mert igazság

volna-é mit eldobtak, visszanyerni?

Hanem hogy e vadont, hol nincs vigasság,

megint csak felkeresve, testük' ott

saját morc árnyuk fáján fölakasszák."

Hallgattuk még, amit a törzs sugott,

vélvén, hogy még több szó is benne lappang,

midőn fülünkbe hangos zaj jutott,

mint annak, aki lesben ül, s a vadkant

és a hajtók hajszáját jönni hallja,

s hogy ropog az ág és a kutya vakkant.

És im két tépett árny bukott ki balra

mezitlen rontva végig a határon,

hogy az erdőnek szerte tört a galyja.

S kiált az első: "Jöjj el, jöjj halálom!"

S a másik, ki lankadtan egyre botlott,

lihegi: "Lano, hej! toppoi tájon

bezzeg a harcban lábad így nem ugrott!"

s lélegzetfogyva egy bokorba guzsgol,

s csinál emberből és bokorból bokrot.

S megtelt a táj mögöttük, a borusból

fekete éhes és futó ebekkel,

mint agarat ha oldanál a guzsból.

S arra, kit imént fáradság lepett el,

ki meglapult: ráestek tépni foggal;

s hurcolták fájó tagjait, sebekkel.

Most vezetőm karon fogott marokkal

s a bokorhoz vitt, amely sírt hiába,

vért sírt, töréssel megtépdesve sokkal.

"Giacomo da Sant'Andrea, te kába" -

így sírt - "mit ért paizst bennem találnod,

okoztam én, hogy itt vagy, bűn lakába?"

Amint fölötte mesterem megállott,

kérdé: "Ki voltál, kinek annyi sebből

fájó beszéded vérrel igy szivárog?"

És ő felelt: "Ó, lelkek, kiknek ebből

a csúf látványból sejthető a kín már,

mely így kifosztott minden levelekből,

szedjétek össze mind bús lábaimnál!

A város szült, mely a Keresztelőért

régi patronusát elhagyta immár.

Azért a mesterséggel, melyhez ő ért,

gyötri az folyton; s azt hiszem, csupán

emlékéért, az Arno-hídi kőért,

(hogy még maradt emléke) tűri tán,

hogy nem hiába építették ujból

hamvat hagyó Atilla hős után.

Én csináltam akasztófát kapumból."

Tartalom: "Isteni színjáték"

Letöltés: "Isteni színjáték"

Forras: http://mek.oszk.hu/00300/00362/html/index.htm

Читайте також: Данте Аліг'єрі. Божественна комедія.

Читайте также: Данте Алигьери. Божественная комедия.

Top

Ajanlja ezt az oldalt egy ismerosenek!