Pokol: Huszonötödik ének

Tartalom: "Isteni színjáték"

A kígyóemberek

Amint a rabló végzé e beszédet,

dupla kézzel fügét emelt az égre

kiáltva: "Vedd el, Isten nesze néked!"

Azóta kedves kígyók földi népe

előttem; mert egy a nyakát befonta,

mintha mondaná: "Több egy szót se! Vége!"

Egy másik a két karját egybevonta

s összecsukódva gyűrűvé magában,

hogy moccanni se tudjon, összenyomta.

Aj, Pistója, Pistója a tanácsban

mért nem határozod magadnak vesztét,

mert magvadat fölmúlod rosszaságban?

Bejártam a pokolt, az örök estét:

nincs lélek több ily káromlással terhes,

nem, az sem, kinek Théba látta estét.

És nem szólt többet, elfutott a nyelves.

És láttam egy centaurt nagy dühössen

jönni kiáltva: "Hol, hol a keserves?"

Nem hiszem, hogy Maremmában lehessen

annyi kígyó, mint ezt, szügyétől arcig,

hol emberré vál, ellepé rühössen.

Hátán, a lapockák gödrében, alszik

egy szörnyü sárkány, szárnyait kinyitván

s ki szembe jő, arra lángot viharzik.

És mesterem szólt: "Cacus ez, a hitvány,

ki gyakran Aventinus szirtje alját

öntözte volt, vértóval elborítván.

Nem osztja társainak hivatalját,

mert a nagy nyájat elcsalni merész lett,

mely a szomszéd rétnek legelte sarját.

Miért is kancsal tetteivel végzett

Herakles buzogánya, aki rá tán

mért száz csapást is, s ő tizet sem érzett."

Amíg beszélt, odébb állt ez a sátán

s alánk jött három szellem; e csoportot

költőm nem vette észre s én se látám,

mígnem az egyik: "Kik vagytok?" - rikoltott

s ez beszédünket félbeszakította

s figyelmünk azontul másra se volt ott.

Nem ismertem kik; de mint néha szokta,

úgy hozta a sors néhány perc alatt,

hogy egy a társát néven szólitotta,

szólván: "Hát Cianfa vajjon hol maradt?"

Azért is én, hogy mesterem figyelne,

orrom alá támasztám újjamat.

Ha nem találna nálad gyors hitelre,

olvasó, amit mondok, nem csodálnám,

a kétkedés még tőlem is kitellne,

pedig jól láttam, rájuk kandikálván.

Egy nagy hatlábú kígyó rávetette

magát egyikre, s elfeküdt a vállán.

Hasát középső lábaiba vette.

az elülsőket karjára tapasztván

és hol egyik, hol másik arcát ette.

Hátsó lábait combjain nyugasztván

a két comb közt a farkát hátradobta

s a hátulján teríté végig aztán.

Fagyöngy szakálla még sohase fogta

meg úgy a fát, mint ez a rém - utálat! -

testét a más testére boritotta.

És akkor ez a két test egybemállott

forró viaszként: eggyé vált a szín már;

s az nem volt ember többet, ez sem állat.

Mint amely égő papir szélein jár,

a barnaság, láng előtt, olyan lett ő,

mely nem fekete még s fehér se immár.

A másik kettő néz és sirja feddő

hangon: "Jaj, Agnél, hogy olvad a tested!

Jaj, látod, nem vagy már se egy, se kettő!"

A két fej is már eggyé válni kezdett

két ábrázat jelenvén meg, vegyülve

egy arcban, mely kettőt magába vesztett.

A négy kar összenőtt, egy párba gyülve,

s a comb a lábbal és a has s a mell,

még sohasem látott tagokká gyürve.

Minden volt formát így vet gyorsan el

(hogy két személynek vagy egynek se vélnéd)

a perverz kép és így megy lassan el.

Mint gyík az úton, cserélvén sövényt

nyári verőn ha átfut, oly igen gyors,

mintha villámnak látnád futni fényét,

akként felszökni egy kis eleven torz

kígyót a más kettő gyomrára láttam;

barnás-fekete volt akár egy szem bors.

S egyiknek ama részét, melyen által

első táplálékát nyeri a magzat,

átszúrta és elnyúlt előtte háttal.

Az akit átszúrt, némán nézte hosszat,

csak tátogott, a lába földbe nőtt,

mint aki lázban álmot látna rosszat.

Ő a kígyót s a kígyó nézte őt

s az ő sebe s a kígyó szája, bajsza

füstölt erősen s füstjük egybefőtt.

Némuljon most Lucanus régi rajza

szegény Sabellusról s Nassidiusról:

füleljen erre, amit ajkam ajza.

Némuljon, akikről Ovidius szól,

hogy Cadmus kígyó, forrás Arethusa

lett költeményben, engem az nem unszol.

Mert soha még így szembe-szembe kúsza

cserében két formát nem gyűrt eleggyé,

hogy egy a másikat magára húzza.

S a formák ily módon illettek eggyé:

hogy a kígyó villába tárta farkát,

s akit megszúrt, lábszárát csukta eggyé.

A combját, a lábszárát és a talpát

összesimítá, hogy már nem jelezte

semmi csipőjét, se térdét, se sarkát.

S amely formának lőn így nála veszte,

fölvette a hasadt fark s megpuhult a

bőre, míg amazt friss páncél övezte,

s láttam, hogy a karját hónába gyurta;

s az állat lába, e két kurta oszlop

hosszú lett és az ember karja kurta.

S a hátsó két kígyóláb egybefoszlott

ama taggá, melyet takarni szoktak

s amott ama tag két kis lábra oszlott.

S míg füstbe borul minden változott tag,

a füsttől erről minden szőr levásik,

azon új színnel új szőrt sarjadoztat.

Az egyik fölkelt, földrehullt a másik

s gonosz szemét egymásról el se húzta

egyik sem, bár alatta arcot másit.

Aki felállt, halántékára húzta

a túlsok húst, mely elül volt pofáján

s fül jött ki a helyen, mely vala puszta.

Ami hús nem ment hátra, orra táján

gyül össze és az arcon orrot húz át

s az ajkat vastagítja lenn a száján.

A fekvő meg előrevonta húsát

és a fülét behúzta a fejébe,

mint a csigák a szarvukat behúzzák.

S a nyelv, mely egy volt s képes a beszédre,

szétvált; - s a kettős nyelv beszédre jóvá

eggyé olvadt - s a füst elszállt a légbe.

A lélek mely átváltozott kigyóvá,

sziszegve átkigyózott most a völgyön,

míg a másik nyálát köpködve szóvá,

s szólt, vállal, mely számára most új öltöny,

társának intve: "Fusson Buoso, fusson,

mint én futottam az imént, a földön."

Igy láttam e csereberét; s ha tussom

e hetedik szemét rajzára rossz volt,

az újdonság legyen mentségre jussom.

S bár szemem a zavartól fátyolos volt

és lelkem is zavart a bámulásban,

nem tünt el úgy e nép (bár tünni gyors volt),

hogy Puccio Sciancatot ott jól ne lássam;

és az volt ő, ki a három között bár,

maga nem ment át semmi változáson.

A másik volt, kiért Gaville nyög már.

Tartalom: "Isteni színjáték"

Letöltés: "Isteni színjáték"

Forras: http://mek.oszk.hu/00300/00362/html/index.htm

Читайте також: Данте Аліг'єрі. Божественна комедія.

Читайте также: Данте Алигьери. Божественная комедия.

Top

Ajanlja ezt az oldalt egy ismerosenek!